Ma egy bácsi ismeretlenül és akaratlanul tépett fel bennem, olyan sebeket amik egy magam fajta embernek rettenetesen tudnak fájni. Nem messze tőlem egy szörcsögő krákogást hallottam és aztán egy orrfújást. Odanéztem és akkor az a látvány fogadott, hogy egy bácsika a gégemetszését befogva fújja az orrát és ebből egyszerre édesapám jutott eszembe. Fájt visszaemlékezni mind arra a sok dologra ami történt 2009 végén és 2010-ben. Persze akadnak jó emlékeim akkorról is, de a rossz, fájó emlékek nagyon is túlsúlyban vannak. Már a reggelire vett kókuszos ishler sem tűnt olyan finomnak, mint először. Előjöttek az emlékek és nem hagytak nyugodni amíg elő nem vettem a könyvemet, hogy kicsit jobb kedvre derüljek. Aztán sikerült is. Letettem a könyvemet és rá gyújtottam egy szál cigire. A füstöt nézve nagyon sok minden jutott eszembe ami úgy szint édesapámmal volt kapcsolatos. De most már a jó emlékekre gondoltam csak. Aztán egyszer csak a dombon megpillantottam Bosco kutyust és a gazdáját akivel már tegnap is beszélgetésbe elegyedtem. Ma is találtunk közös témát: mangák, animék. Tegnap pedig az idegesítő szomszédok kerültek szóba. Van belőlük bőven. 

Most megint nem tudok mit kezdeni az emlékekkel, megint túl sok buggyant a felszínre. Emlékek apukámról, emlékek anyukámról és emlékek keresztanyukámról. Aki apu betegsége során és után is mind végig mellettem állt lelkiekben és mindenhogyan. Mindig segített amit tudott. Tanított főzni, segített rendet tenni amikor aput haza hozták, és amivel kellett el is látta aput és engem is amikor tudott. Kedden lesz 2 éve, hogy apu eltávozott az élők sorából. Lehet, hogy azt mondjátok rám, hogy gyáva vagyok, de örülök, hogy sikerült Sopronból elmenekülnöm az emlékek elől. Túl sok dolog emlékeztet ott rá. Minden egyes utca, minden egyes tér... A lakás pedig egy az egyben még mindig magát édesapámat hordozza magában számomra. A lakás minden egyes apró zugában találok egy emléket ami lehet jó vagy rossz mégis úgy emlékezem rá, hogy: igen, neki köszönhetem, hogy ember lettem!